Lovassy Klára előadása Kós Károly életéről, az Alsóörsi Nyugdíjas Polgári Egyesületben

„Hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztába kiáltó szó csupán És emlegetni fognak engem is, és apáimat is az én véreim” – mondta a neves erdélyi polihisztor, Kós Károly. Nem csalatkozott.

Mi, itt Alsóörsön november 17-én „emlegettük” őt és véreit. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért, mert Lovassy Klára ny. múzeumigazgató, helytörténész, aki végigvezetett bennünket Kós Károly építészmérnök - szépíró eseménydús, tartalmas életútján, elkötelezett ember. Elkötelezett minden iránt, ami kultúra, ami érték, ami szépség, ami múltunkból eresztett gyökeret. Ráadásul felkészült, kiváló előadó. A képanyaggal gazdagon illusztrált előadáson mindezekről meggyőződhetett a szépszámú hallgatóság.

Üdvözlés, rövid bemutatkozás, és már indulunk is azon az úton, amely Kós szavaival élve véletlenül vette kezdetét éppen Temesváron, mivel vasúti alkalmazott édesapját éppen odahelyezték. 1883. december 16-át írtunk azon a napon. Németül Nagyszebenben tanult meg a szászoktól, ahová 1889-ben került, érettségijére viszont már szülei pátriájában, Kolozsváron került sor. Diplomáját a budapesti Műegyetemen szerezte. Így ír erről az időszakról: „Mesterségemet szerettem és pályámon hamarosan komoly sikereim voltak. Budapesten telepedtem meg, de otthon, Kalotaszegen építettem magamnak házacskát és feleségemet (Balázs Idát, a türei református pap lányát – a szerz.) is hazulról hoztam 1910-ben”. A Nagy Háború idején katonaként élte az életét. Rövid kitérő Isztambulba, ahová a Kultuszminisztérium ösztöndíjasaként kerül.

A továbbiakban ismét őt idézem: „A háború után Erdélyt választottam hazámul, és miután az akkori Romániában sok okból építészeti munkámmal nem tudtam mindennapi kenyeremet megkeresni, grafikus, újságíró, kultúraszervező és végül szépíró lettem. Amolyan mindenes, amilyenek éppen Erdélyben mindig is voltak és valószínűleg mindig is lesznek. …Életemben a legkülönbözőbb munkaterületeken dolgoztam. Mindig ott, ahol érzésem szerint akkor reám és munkámra szükség volt és minden munkát szeretettel végeztem – jól, rosszul”.

Ez utóbbi kijelentésről az utókor ítélkezett. Kós Károly maradandó névjegyet, remekművek sorát tette le asztalára építészként, grafikusként, szépíróként egyaránt. Munkáit igényesség, magas szintű szakértelem, egyéni stílus jellemzi: tájba illő templomok, középületek, lakóházak, köztük a zebegényi templom, a Városmajor utcai iskola, az állatkerti pavilonok, Szenczi Molnár Albert faragott fejfája a kolozsvári Házsongárdi temetőben, ahová 94 éves korában maga is költözött. Irodalmi munkássága sokrétű, a Varjú - nemzetség, a Kiáltó szó, az Országépítő, Erdély kultúrtörténete, az Attila királról és más írások mellett jól megférnek díszlet- és jelmeztervei, könyvborítói, publikációi. Egyszerre könyvszerkesztő és lapkiadó, tanár és politikus. Sokak (köztük gróf Bánffy Miklós) barátja, ám elsődlegesen EMBER, így, csupa nagybetűvel, aki ezt véli önmagáról: „Azt mondják, hogy néhány jó és szép épületet építettem és néhány jó és szép történetet is írtam, és néhány embernek kinyitottam a szemét a látásra és fülét a hallásra. Jól tudom, hogy ez nem sok és nem is túl értékes munka. Mégis hinni akarom, hogy életmunkám nem volt hiábavaló”.

Kovács Piroska