Csokonai utca. Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon, kanyarította a Méla Tempefői című szatírikus színdarabja alcíméül alig húsz évesen, a debreceni kollégium diákjaként. Rövidre szabott élete ezt látszik igazolni. 

Rosszkor, rossz helyre született, mondanánk ma, a sebkezelő borbélymester fiának csak tehetségből jutott bőven, de saját korában ez nem volt elegendő az érvényesüléshez. Apja tekintélyes polgárnak számított a városban, azonban korai halála után a család elszegényedett. A nagyhírű Debreceni Református Kollégiumnak diákja, érdeklődő és fogékony, önképzőkört szervez diáktársaival, olaszul tanul, s amikor pár év után tanítónak választják, komoly felkészültséggel bír a görög, latin és hazai irodalomból is. Tanárai a jövő tudósát látják benne, érdeklődése szinte mindenirányú. Eligazodik az európai irodalomban, művelt és tájékozott. Szinte törvényszerű, hogy összeütközésbe kerül a kollégium szigorú, merev szellemiségével, többször idézik a kollégium ítélőszéke elé valós vagy kitalált vádakkal (elmulasztotta az istentiszteletet, „társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti"; rontja a tanulók erkölcseit…..).

Végül elhagyja a kollégiumot. Sárospatakra ment, de a száraz jogtudományt nem bírta megszeretni, nem is volt maradása egy év után. Az 1796 őszén Pozsonyban összeülő országgyűlés viszont reményeket ébresztett benne, hiszen tarisznyája már tömve kiadatlan kéziratokkal, ott remél párfogókat találni munkái megjelentetéséhez. Itt lapot szervezett Diétai Magyar Múzsa címen, a megjelent tizenegy füzetben végre versei egy részét is a világ elé tárhatta. De tartós pártfogókra itt sem talált, s a diéta is szokatlanul rövid ideig, egy hónapig tarott. Valahogy átvészelte a telet, tavasszal Komáromba ment, mert hírül vette, hogy nemesi felkelés készülődik Napóleon ellen. Kétségbeesésében üdvözlő verset írt a nemesség tiszteletére, ezt a verset Vajda Pál gabonakereskedő leánya, Júlianna szavalta el, akibe a költő azonnal beleszeretett. Ő lett versei Lillája, szerelmes vallomásai ihletője. De a leány kezét nem nyerhette el az éhenkórász poéta, így csalódottan hagyta el a várost: Kedv, remények, Lillák, Isten véletek! Somogyba indult, Sárközy István somogyi alispán családjához Kisasszondra, ahol szeretettel fogadták és segítették. Útja közben született nevezetes verse Tihany partjainál (A tihanyi echóhoz). Az alispán közbenjárására végre álláshoz is jutott, a csurgói iskolában helyettes tanárként alkalmazták, fél évre! Itt írta a Karnyónét és a kaposvári farsangot elbeszélő vígeposzát, a Dorottyát.

Ez az egyetlen nagyobb műve, ami még életében megjelent, halála előtt egy évvel. 1800-ban visszaindult Debrecenbe, ahol még négy évig tengette életét, nyomorban. Házuk leégett, öccse és barátja meghalt, alkalmi feladatokat vállalt. Temetési verset írt  - felkérésre - egy váradi grófné halálára (A lélek halhatatlansága). A temetésen meghűlt, tüdőgyulladása végzetes lett, 1805. január 28-án keserves életének vége szakadt. Mindössze harminckét éves volt. Örök számkivetésre kárhoztatván magamat, írta a Lilla-ciklus bevezető versében. Végigjárta az országot, de nem lelé honját e hazában, sommázhatjuk rövid életét. Az írás elején említett nevezetes kifakadása és sanyarú sorsának ismeretében is azt érezhetjük verseit lapozgatva, hogy költészetébe nem szivárgott bele a sok külső keserűség, panaszai ellenére sem mérgezte meg poézisét.  Bölcselő töprengéseinek némelyike ma is érvényes: Az enyim, a tied, mennyi lármát szüle,/Miolta a miénk nevezet elüle…

Az utókor a felvilágosodás hírnökét tiszteli benne, korának legjelentősebb költője volt, még ha életében nem is ismerték fel tehetségét.

Mit nem kapott meg saját korától, az utókortól igen. Számtalan helyen állítottak szobrot neki, mellszobrot vagy teljes alakosat. A Kaposvári Dorottya  Farsangi Napok rendezvényeit is a költő Dorottya/Csokonai hotel előtti szobrának megkoszorúzásával nyitják meg. Szülővárosában a színház 1915 óta viseli nevét, méghozzá nemzeti színházi státuszban.

Egy örökké visszautasított, zaklatott, egyik faluból a másikba gyalogló poéta belső hitből fakadó derűje átszűrődik költészetébe, érdemes lenne néha elmerülni benne, találnánk bőven napjainkra is rímelő gondolatokat.

Csiszár Edit