Egy rendkívüli könyvről Brusznyai Árpád emlékére 2023. október 23-án.
„Ne sírj édesanya, hazajön édesapa”.

Egy hároméves kislány szavai ezek, aki idejekorán megtanulta a latin bölcseletet, miszerint „Historia est magistra vitae” – azaz a Történelem az élet tanítómestere.

„1956 története nem csak a barikádon harcoló hősök és a forradalmi vezetők története. Minden egyes résztvevő sorsa mögött ott találjuk családtagjaikat, azokat az embereket, akik ’56-os szerepvállalása miatt meghurcolt szerettük távollétében, a háttérben maradva vitték tovább az élet megannyi terhét” – áll Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplójának előszavában. Fenti megállapítás egyaránt igaz azon mártírok családjára, akiknek sorsát valamennyien ismerjük és azokéra, akikről névtelen hősökként szoktunk beszélni. A mindössze krisztusi kort, azaz 33 évet megélt, Veszprémben történelmet író dr. Brusznyai Árpád felesége egészen kivételes helyet foglal el ebben a sorban.

Brusznyai Árpád a legszebb reményekre jogosító fiatal tudósok egyike volt, a világhírű ókorkutató, Moravcsik Gyula professzor munkatársa, 1952-től kezdve a veszprémi Lovassy László Gimnázium görög – latin – történelem szakos tanára. Hosszasan lehetne sorolni személyiségének ismérveit, pedig a lényeget egyetlen szóban össze lehet foglalni: EMBER volt, és az is tudott maradni minden körülményben, még akkor is, amikor a januári csípős hidegben, mezítelen felsőtesttel a bitófa alá állt, miközben sztentori hangján a Himnuszt énekelte. A Janus – arcú Sors a mártírok életútját szánta néki, éppen csak annyi időt hagyva számára, hogy dús élete kincsének magvait elvesse.

Brusznyai Árpád nevét ma utca hirdeti Veszprémben. Soha nem akart politikus lenni, mégis koncepciós per áldozatává vált. 1956-ban a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnökévé választották, a „tudatos ellenforradalmár szerepét osztva rá”. A hatalom akkori urai még azzal sem elégedtek meg, hogy „bűneiért” életfogytiglani börtönbüntetést kapjon, az ítéletet enyhének minősítve halálra ítélték, kegyelmi kérvényét nem fogadták el. Innen már egyenes út vezetett a 301-es parcellához.

A történtek idején egy huszonhat éves fiatalasszony, Brusznyainé Honti Ilona és egyetlen gyermekük, a kicsi Margitka nehéz körülmények közé került, a szó szoros értelmében véve is és lélektani szempontból egyaránt. Az édesanya akkor, amikor még volt remény arra, hogy imádott férje életben marad, elhatározta, hogy börtönévei alatt naplót vezet olyan megfontolásból, hogy az egymástól távol töltött napok minden percéről be tudjon számolni, nemcsak azok történéseiről, hanem gondolatairól is, főként pedig arról, hogy kislányuk hogyan fejlődik testben és lélekben. Ő maga 1957. július 29-én így ír erről: „Azért írok ebbe a füzetbe, hogy annak, amit mindannyiunk hibáján kívül elvesztettél, annak legalább egy parányi, pici részecskéjét visszakapd egyszer, amikor ezt a füzetet olvasni fogod (soha nem került rá sor – a szerz.) Nem tudom, hogyan fognak alakulni a dolgok, nagyon nehéznek és reménytelennek látom a jövőt. Még akkor is, ha Te csodálatos erőddel mosolyogsz a rácsok mögött…. Szinte hihetetlen az a három év és négy hónap, amit boldogságban töltöttünk egymás mellett….Nem is kell mondanom, mennyire hiányzol. Aranyos drága Lényed és a gyöngédséged nem pótolja soha senki, semmi. Esténként hárman: a fényképed, Margitom és én összebújunk és sírunk. … és a Jóisten is biztosan meghallgatja azt a sok ártatlan könyörgést, amit Margitka küld Hozzá nap nap után. Az én tudatos könyörgéseimet is, amiben kérem, hogy csak még egyszer adjon nekem lehetőséget, hogy jobban szerethesselek, jobban vigyázhassak Rád, Édes Kisfiam!”

Különleges olvasmány ez a könyv. Egyszerre kordokumentum, jegyzőkönyv gyűjtemény, beszámoló egy kisgyerek életéről az ő nyelvén, az ő szemüvegén át nézve a világot (ez a mondanivalón kívül a nyelvezetben is kifejeződik), telve féltéssel, szeretettel, ugyanakkor egy talpon maradni igyekvő feleség és édesanya csodálatos helytállása az élet viharában.

Arról még nem esett szó, hogy Honti Ilona naplóját számos fénykép illusztrálja. Vannak köztük családi fotók, dokumentumok, levélrészletek. Azt a felvételt pedig soha nem fogja elfelejteni, aki valaha látta, amely a 301-es parcellában készült Brusznyai Árpád földi maradványainak exhumálásakor csodálatos lelkierőre és mély érzelmekre vallva: a képen Brusznyai Margit és édesanyja, aki férje koponyáját tartja két kezében. Azt hiszem, nem szükségesek szavak.

A „semmis halál”:
Brusznyai Árpád halálos ítéletét 1958. január 9 -én hajtották végre a Budapesti Országos Börtön udvarán. „Pere ezután az irattárba került, ahonnan azután a Történelem vétette elő”. A Győri Katonai Bíróság KNT. I.20/1990 szám alatt 1990. április 5-én igazolást adott ki, amelyben megállapítja:” Dr. Brusznyai Árpádné kérelmére a…. törvény értelmében ezt az elítélést semmisnek kell tekinteni….

„Brusznyai Árpád bekerült a szabadság mártírjainak magyar panteonjába”. Emlékét kegyelettel őrizzük.

Kovács Piroska